dühös vagyok na és aztán
meg ne vess érte babám
kiáradok belőle mindenekre
salakot hordok szélekre a szitkok
fogak közt elmorzsolt mocska szennye
szétporzik
fertőz
akkor is tovább
megyek s már nem utak az utak
kivérzett tetemre hív a szavam is
miközben szikkadt tájra keshedek
s merthogy hozzám nem hajolnak le
modern s − ha−ha−ha−ha −
joghurtot dobáló főistenek
ezért én senkire átkot nem vetek
nevetem
hogy senki de senki nem veszi el tőlem:
magamhoz öleltem a halált immáron
hordom cafrangos pajzssisakként
s szigorú vasával úri földjeim kaszálom
nézd babám úttalan is látszik
hogy emitt kél a nap hogy amott majd ívét lezárja
s álmára válaszul megzendül az égen
bohó csillagok milliárdja
dalold a lelked égi kottára
te is énekeld fennhangon
s a dalod erős legyen
acél csapó haragja
és halk gyöngéd mint vágyódó sóhaj
mit rólam énekelsz itt bent magamnak
ne bántson hogy láthatatlan fájó
húrok feszülnek s húrok szakadnak
veled fújom hallod én mindenem
míg éneked szárnyal a hegyek közt
a zengés csak egyszer szakad meg elhal−
de vagy te: újra felcsengő dallam
vagyok én: végekre forrasztott
zöngétlen sej−haj…
