SZÉLTÖRÉSBEN

üres konyhában visszhangtalan
a régen és a most is:
ablakot nyitok magányommal
a majd holnap is változatlan
magamnak...
kidobom a tegnap-virágot
a bonszai hanyagolt sárgulásán
kicsit elmélázok
- csak jössz egyszer tán s metszel
sarjadásain pár mosolynyit -
és vad akarással megitatom
a mai harmatos Neked-virágon
a megállított pillanatot...
kiszakadok
az egyedül rám csurog az udvaron
hiába ring fölém a hársi zümmögés
s vet apró hangrobbanásokat
a sebtében előkapott kalapácsolás
messze alél a csókod-ölelésed
kávécsepp íze a szádról...
a konyhában megölel a csend
becsukom az ablakot.

nóta

dühös vagyok na és aztán
meg ne vess érte babám
kiáradok belőle mindenekre
salakot hordok szélekre a szitkok
fogak közt elmorzsolt mocska szennye
szétporzik
fertőz
akkor is tovább
megyek s már nem utak az utak
kivérzett tetemre hív a szavam is
miközben szikkadt tájra keshedek
s merthogy hozzám nem hajolnak le
modern s − ha−ha−ha−ha −
joghurtot dobáló főistenek
ezért én senkire átkot nem vetek
nevetem
hogy senki de senki nem veszi el tőlem:
magamhoz öleltem a halált immáron
hordom cafrangos pajzssisakként
s szigorú vasával úri földjeim kaszálom
nézd babám úttalan is látszik
hogy emitt kél a nap hogy amott majd ívét lezárja
s álmára válaszul megzendül az égen
bohó csillagok milliárdja
dalold a lelked égi kottára
te is énekeld fennhangon
s a dalod erős legyen
acél csapó haragja
és halk gyöngéd mint vágyódó sóhaj
mit rólam énekelsz itt bent magamnak
ne bántson hogy láthatatlan fájó
húrok feszülnek s húrok szakadnak
veled fújom hallod én mindenem
míg éneked szárnyal a hegyek közt
a zengés  csak egyszer szakad meg elhal−
de vagy te: újra felcsengő dallam
vagyok én: végekre forrasztott
zöngétlen sej−haj…

a délután

úgy vánszorog odább
mint botvégre kapott végét járó eb
tarlótorzsokként szúr át a homályon
és piszkos hóba fúródik az alkony...
eszterhéj hangja hallik csak
szipog-szörcsög kint s bent a sötét
szuttyogó sárpatakban eveznek az ágak
bútorok üvege szisszen utolsót
az elfonnyadó fény nyomán...
csend pólyál be puhán
fekszem hangtalan suhanó éj-hajón
szerelmed csillagsugarán

Valamerre

mintha tépkednének

testemből húst

bántalak

életemben

csendben

a csendben

            *

tüzeken égünk át

vétkek enyésznek

bújunk vélt megtisztuláshoz

behunyt szemmel ....

árny vetül mégis

és tüske kövül

          *

pedig

szerelem vagy

ringatlak

ölelésnek

derűnek

szívdobogásnak

a közelség

marad...

                  *

árgus szemekkel villog

gyanakvón vizsgál

cvikkeres hideg csillogás

                  *

körbejár a lelkem

pásztázza a teret

mint az óramutató

                 *

már nem számolok

talajközelre szorultan

megyek
valamerre

Szipogó

mintha a csend is ordítana

és kint az este mázsás sötéttel

lepné a sétányon a bokrokat

fölöset lép a szív s egy pillanatra

csillagok hullnak szürke sziporkák

a hamu-havon

nyomtalan léptek vágnak át

a tér kétfelé hull

semmire néz a késéles rés is...

vakvágány szúr a lombtalanságba

a szemgödrökben homok csikorog

Hull

forró pelyhekkel borítasz

vonaglok

csókjaid alatt

a való nyalábba kötöz

magányra lobbansz

hamvadó hó alól

............................

messze valahol

tovább havaz

Hiányzol

a reggel jön

sötét sövénysorok között

az éj elcsobog

legallyazott jegenyék merednek

fel imitt-amott

a csend ropog

levetkőzik hunyt szemekkel

bent a szerelem

árnyak játszanak már

hol az előbb még te és

a mosolyod...

a reggel jön

krákogva vár kicsit

s görnyedten tovacsoszog

mintha már…

telefonkönyvem holt címeiben
grafikonná piros-vonalaz a kétely
- bujkáló hold a felhők között -
szavak leírt vagy kimondott nyomvonalán
Everest és Tonga közé becikcakkozva
gyanúper-kimutatássá tesznek
az arcvonások hieroglifái...
gondosan figyelő tekintetekbe
körvonalakban vésődöm, immár
elhanyagolható az mi elhull-vész a közön
valamiféle Rosette-kód rejt el s majdan
megfejteni vélten felemelkedem
aztán érdektelen mozdulattal elsüllyesztve
kartoték leszek...
szél támad
a dűne átrajzolódik
látszik homokszemekből kirakva
egy ideig még aztán végképp
üvegtorzóvá olvad a  rejtjel kulcsa:
szeretlek

Vagyok

egy pont

észlelésen messze kívülre esve

valahol máshol

valamely kvázi dimenzióban
bizonyíthatatlan

ami még meghatározó

és -határozható...
szürke-hályogos ablakszem

rezzenetlen benne

- nem látni innent és túlt -

talán csak

míg bizonyossá nem válik
a léttelenségem

akkor hangtalan a csukódás
és muris valahol
hogy meg se születtem

Kiúttalan

visszhangtalan a folyosó
ugrásra kész nyikordulással lapulnak benne
visszafojtottan lihegő ajtók
halántékomnak feszül a figyelés
ahogy lassan lépteimre vált a csend
s visszaindulnak fölöttem
hátamba kerülő piszkos plafonneonok
választottam
a félelem araszol velem
s mint ammóniák-szag a málló salétromba
húsomba beleég a remegés
csontig-pattanásig
osonok - talán észrevétlenül - tovább
ájazódó homályban a fal tövében
egyedül
fülelő ajtószárnyak közén
körém dermed a sehová
benyel
fuldoklásra szoruló torok

Abszurd királykisasszony

ribancok állnak strázsát fejemnél
szép arcom vonásaira tekergőznek látod
nagy faruk ringja be a teret most is
ma is és holnap és holnapután is örökké és
"Mindörökké ámen!"-t modern kurtizánok kikent-
kifent szája kéjeleg fölém
ahogy itt fekszem a sáros
mindvégig-igazságban
sokszor
dús búzák csíráznak szívmezőimen
néha remélem megérem
az aratás szent fémeit felragyogni sarlós szemedben
aztán mégis rimák nyúzott emlei lógnak át a képen
újra és újra
ahogy vonulnak mint
násztáncra húzó darvak
végenincs évszaktalanságban
szemednek taván
lelked önmagát visszfénylő tükrében
csáb-mataharik kelnek ki mosolyomból
- ribiket-nevető-királykisasszony vagyok
abszurd mesében -

1

Pillanat

Pirkadat jön
aztán a reggel és tovább mind-
mind egy világnyi magányt görget
süt süt a lépteken
céltalanul lehull minden megkezdett mozdulatban
a gyűrött ágy hidegében...
múlnak múlandók megállítatlan
beborít egyszer s felold
a legutolsó napszentület..

1

PERONON

percek múlnak órák
betonná köt a sehová a sehogy
napokból kikelnek hosszú évek
kérdezed mit akarsz
s hogy mit akarok
még mindig s még hosszan
gerincre feszít
göcsörtté kötöz meg a rög
az ég íve vasízű piszkos szájpecek
mélybe szakadnak léptek
örömök
állunk és vonattalan peronok
rohannak velünk a falakon
villogva váltanak sosemlesz
rendjüket veszített
menetrendszerek

12

Látlelet

némaság körül a székek
üresen mind
mintha csak
konzílium végét követő pillanat lenne
az ítélet mögött az ajtó
épp-csak hogy becsukódott
egyedül vagyok..
az asztal fölött ahol fekszem
még ott foszlik a legyintés
vállrándító beletörődés
a lap hidegében
csak székek némasága
ölel

1

Anna még alszik

ma reggel is
először a hajadon játszó fény
a kicsiny ablakon beszökött sugár birizgált
néztelek csodálattal hogy mennyi nyugalom
mennyi szépség ömlik el alvó arcodon
és igéző öntudatlan
gyönyörű tánc nyugszik ujjaidban
nézlek és talán én is nyugszom még kicsit
gondolom én
de úrrá lenni már nem tudok
erek dúdoló remegésén
tudom
az ébredés trillázó madár lesz itt
csodaszép tollú énekes madár
amikor szemed rám nyitod
ujjaidból a tánc kikél
elönt egészen
és végiglejt vágyódó testünkön
a dallamod

22

Körbe, körbe, karikába...

Körbe, körbe, karikába
fut fut a kis ló
száját zabla bántja s a kötélvég
karóhoz köti a létét
de fut
maroknyi széna várja valamikor
este tán
ha eleget futott már
amikor hátáról a rajkók elfogynak végre
s befagy a vurstli fölött füstölgő
gépzene-zaj
körbe-körbe-karikába
kondorít és patadobbanásokba csomagol
minden mozdulatot
a lezuhanó szürkület...